3.

Aztán kirepült a résen lángoló palástja, amiben akadt még néhány kézigránát. Ezek a tömeg képébe robbantak. Obispal energiakardja kecses ívet írt le a levegőben, majd a padlóra esve egyet-kettőt pördült, elvágva néhány lábat. A kémlégy - és vele a képeket továbbító minikamera - hirtelen a széttépett rostély mögött ásító sötétségben termett, majdnem ugyanakkor, mikor a tisztavérű átugrott tenyészrokonai testén, hogy utat törjön a falkának.

Kimeresztett karmát az övével vetekedő, gyilkos karmok söpörték félre, aztán a fejébe mélyedtek, úgyhogy a tisztavérű felrikoltott, és sebesülten lógva maradt az acélrostélyon, eltorlaszolván a rést. Infravörösben tiszta lett a kép. Az Ey'Lindi-szörnyeteg volt az, aki biztonságba rántotta az inkvizítort. Ő tette harcképtelenné a génorzót, amely megpróbálta követni. Most egyszerűen lefogta Obispalt, karomhossznyi távolságra tartva magától a lefegyverzett férfit.

A magas, fülsértő sivítás csakis néhány sugárbárd hangja lehetett, amint vajként vágják keresztül a válaszfalat odakint.

Obispal szabadulni igyekezett.

- Micsoda? - kiáltotta. - Ki ez? Te nem vagy génorzó. Nem vagy hibrid sem. Ki vagy?

Mennyit láthatott vajon Obispal? Ey'Lindi nem felelt. Még ha akar is, hogyan tehette volna tépőfogas pofájával, amit szintetikus bőr tapasztott be?

Odakintről most: fegyverropogás, sikoltások, sistergés. A gárdisták áttörtek a válaszfalon.

- Ááááá...! - Obispal hangjából érződött, hogy csak egy hajszál választja el az igazság megsejtésétől.

- Vigyázat odabent! - hallatszott. A megnyomorított tisztavérűbe lézertűz vágott. A karom elengedte Obispalt, és ellökte. Ey'Lindi sarkon fordult, felviharzott egy acéllépcsőn. Obispal őrjöngő dühében jókorát rúgott a falba elefántcsizmájával, aztán összeszedte magát, megkereste a sorozatlövőjét, és felkészült megmentői fogadására.

- Kissé hálátlan a fickó, nemde? - húzta a szót Gugol.

- Csapdába sétált - mondta Jaq. - Az óvatlanokra mindenütt csapdák várnak az egész világegyetemben. Obispal egy pillanatra óvatlan volt, és tudja ezt. Azt is tudja, hogy tudja valaki más is, és ez megalázó. Az utolsó percben alábecsülte a génorzókat, mintha csak a játékszerei lennének. A hadjárata egészen mostanáig simán ment.

- Igen, simán - visszhangozta Gugol gúnyosan. A főképernyő körül kavargó apró fazettákat tanulmányozta, és a rémséges pusztulást, amit mutattak. - Egész városok dőltek romba, milliók haltak szörnyű halált. Ragyogó.

- Sztálindróm nemsokára megtisztul, Vitalij. Nem ez a legrosszabb, ami egy világgal megtörténhet.

- Mi lehet rosszabb még ennél is?

- Az exterminatus - suttogta Jaq, csak úgy önmagának.

- Micsoda?

- Semmi. Vaszilarjov nem fog teljesen elpusztulni. A háború hullámai még minket sem érnek el, itt a szállodában.

- Megnyugtató tudat.

- A Káosz dagálya nem fenyegeti többé a Császárt.

A génorzónak álcázott Ey'Lindi görnyedt tartásban rohant sötét csatornákban és karbantartó alagutakban. Ősrégi lépcsőkön kapaszkodott fel, amelyek olyan hosszan emelkedtek csigavonalban nyirkos falú központi aknájuk körül, hogy önmaguk semmibe tűnő pontjává zsugorodtak össze. Tátongó szakadékok fölött átívelő hídállványokon kelt át. Újabb lépcsőket talált, és leereszkedett rajtuk. A szellőzőaknákból sikátorokba bújt át, onnan pedig vissza a csatornákba. Csak időnként futott össze a mészárlásból menekülő városlakókkal, akik bölcs előrelátással ilyen rejtekhelyeken húzták meg magukat. Ezeket félrelökte, és tovább rohant, szemmel látható megkönnyebbülésükre. A nagyobb utakról továbbra is beszűrődött a tömeges menekülés moraja és ordítozása, s baljós dobszóval kísérte a rovarszerű test ízeinek szakadatlan percegését.

Egy elágazásnál megállt, mintha figyelne valamire.

Fazettanegyed... Zhord egy veszedelmesen keskeny rámpafélén loholt a gigászi embermassza fölött, és lihegett:

- Huh, huh, huh.

Odalent egyre magasabbra duzzadt az ár, mintha az emberfolyamnak valami gát állta volna útját. A mozgójárda bizonyára működésképtelen lett a ránehezedő iszonyú súlytól, különben a tömeg egyik felét hátrafelé húzta volna.

Testek szorultak egymásnak fuldokolva. A tömeg egyenesen álló hullákat sodort magával. A legügyesebb menekülők az élők és holtak feje fölött ugrálva igyekeztek biztonságba jutni, míg egy bokaficam vagy egy dühösen utánuk kapó kéz fel nem. buktatta őket. Ilyenkor csapkodó karokkal terültek el az emberi koponyák hullámzó tengerén.

Félő volt, hogy az út falai szétrepednek. Az egyre csak özönlő férfiak és nők nyomására egymásba bonyolódott, összetört testek emelkedtek ki a masszából kúp alakú halmokban. Az elgyötört hús elképesztő áradata egyetlen, ezerfejű lénynek tetszett, amely tébolyultan sajtolta mind összébb magát, míg a szemek kiugrottak az üregükből, a bőr felhasadt, a véredények falai megrepedtek. Ha Zhord belezuhan ebbe...

Máris egyre növekvő emberfák fenyegették a rámpáját, ahogy a túlélők foggal-körömmel mászva-kapaszkodva utat törtek maguknak fölfelé. A világítócsövek villogni kezdtek, mintha a kínnak és a borzalomnak eme poklához rövidesen a sötétség társulása is várható lenne.

- Miért nem használtok kábítógázt? - kiabálta túl Zhord a nyögéseket és a sikoltozást, mintha valami felelős tisztviselőhöz beszélne. - Mit akar a kormányzótok, hogy még több embere nyuvadjon meg?

Kinyílt egy aknafedél. Egy fekete karom ragadta meg Zhordot. Egy kitinpáncélos, fekete kar egyszerűen felkapta, és az undok szörnytesthez ölelte. A kis ember feje egy kiálló állkapocshoz szorult.

Zhord zömik nyelven nyöszörgött valamit; nyilván megbánta már vakmerő kiruccanását a háborús zónába.

Aztán Jaq és Gugol hallotta, amint reszkető hangon, imádkozni kezd, birodalmi gótul, mintha így a galaxis túlsó végére is eljutna a szava:

- Ó, drága őseim! Ne engedjétek, hogy eláruljam a fajtám!

Ezt akár a saját nyelvén is mondhatta volna. Birodalmi gótul az Istencsászárhoz kellett volna segítségért fohászkodnia.

Gugolból kirobbant a nevetés.

- Szegény bugris biztos azt hiszi, most fogja megkapni a génorzó csókot. Ó, la belle dame sans merci.

- Ne használj eretnek varázsigéket - mondta Jaq szigorúan.

- Nem használtam. Ez egy idézet valami antik versből. Azt jelenti... szóval egy halálos hölgyre utal. Ey'Lindire.

- Akkor egy nagyon halálos hölgyre - helyeselt Jaq.

- Zhord barátunk irányában persze nincsenek ilyen szándékai. Bár bele fog telni némi időbe, mire a kis bugris észreveszi.

Ey'Lindi visszaugrott a karbantartó járatba, és tovább rohant, amilyen gyorsan csak tudott. Zhordot a karmai között dédelgette; a zömik úgy zokogott, mint egy kisgyerek.

- Valami különleges, titkos helyre viszi, a sorsdöntő csókra - tűnődött Gugol. - Legalábbis a kis bugris most ezt hiszi. Utána örökre meg kell tartóztatnia magát a nőktől, nehogy rontást vigyen a népe vérébe.

- Megtartóztatni? Te tréfálsz. A génorzók áldozatai elfelejtik, hogy megfertőzték őket. A génorzó nemcsak csókol, hipnotizál is.

- Szóval az áldozat egyszerűen párosodni akar?

- Igen, közönséges halandókkal. És rájuk is átragasztja ugyanezt a bűbájt.

Az újszülött hibrid kisbabák hasonló módon hipnotizálják a szüleiket, hogy szépséget lássanak ott, ahol csak torz csúfság van...

- Hajjaj - sóhajtott Gugol -, ideges barátunk még mindig nem figyelt fel néhány fontos részletre. Fogadok, hogy a gatyájába vizelt.

Ey'Lindi Zhordot magához szorítva aknamerevítő gerendák félhomályos szövevényében cikázott, sötét alagutakon szaladt végig.

- Még így is - mormolta a navigátor -, milyen csodálatos lehet a karjában pihenni...

- Csak nem vagy költő, Vitalij? - kérdezte Jaq. - Mintha elpirultál volna...

- Összehozok ezt-azt, ha van útközben szabadidőm - vallotta be Gugol. - Néhány verset az űrről. A szerelemről. A halálról. Ha igazán tetszenének, le is firkantanám őket.

És valószínű, hogy igazán tetszenek, gondolta Jaq.

- Óvakodj - mondta - a romantikától.

Ey'Lindi egy kicsiny, elhanyagolt raktárhelyiségbe ért, ami zsúfolásig tömve volt poros, pókhálós szerszámokkal. Egy állványon világítógömb égett halvány, narancssárga fénnyel.

Ey'Lindi belökte az ajtót a vállával, és kissé hirtelen, de nem durván lerakta a zömiket. Zhord odébb botladozott pár lépéssel. Mivel semmi más lehetősége nem maradt, szinte dacosan nézett farkasszemet a vélt szörnyeteggel..,

- Huh! Nem fogod megtenni. Huh, inkább megölöm magam.

- Milyen szemérmes és bátortalan! - Gugol hangjában nemcsak gúny volt, hanem valami hihetetlen, epekedő vágyakozás is.

Az ál-génorzó szintetikus bőrrel betapasztott pofájára bökött. Aztán a karmával, amit aligha ilyen finom mozdulatokra szántak, lecsípte magáról az övet, meglengette a zömik orra előtt, és a belső oldalára erősített felszerelési tárgyakra mutatott.

A kis ember szemében végre derengeni kezdett a felismerés fénye. Tétován megközelítette a szörnyalakot, és egy kis flakon után nyúlt. Ey'Lindi bólintott lószerű fejével. Igen, az oldószer.

Zhord lefújta vele. Először a szája nyílt ki hangos csattanással, közszemlére téve a tőrszerű fogakat. Rásziszegett a zömikre. Csak nem akarta kényszeríteni az idegen torkot és a nyelvet helyettesítő peterakó csövet, hogy emberi hangokat adjanak ki? Zhord folytatta a munkát, most már csak néha-néha rezzent össze közben. Lefújta a mellét, a karját, a hátát, míg a szintetikus bőr mindenütt feloldódott, így, csupaszon az Ey'Lindi-szörny ha ugyan lehet - még gonoszabbnak nézett ki.

- Szüksége volt a kis bugris kezére - mosolygott Gugol csúfondárosan. - Ezért kapta el. Mihelyt befecskendezi neki az ellenszerét annak a polimicsodának, faképnél hagyja majd, hadd találjon haza egyedül.

Ey'Lindi azonban nem mutatott az injekciós készülékre, és Zhordot sem hagyta ott. Megint fölkapta a zömiket, egyetlen csapással kifordította a sarkából az ajtót, és folytatta az útját Vaszilarjov sivár, kietlen zsigereiben. Ő olyan magasságokat tudott megmászni, olyan mélységekbe leereszkedni, amikkel a - zömik aligha boldogulna el egymaga, legalábbis nem ilyen gyorsan.

- A fenébe is, ez a Zhord már egész otthonosan viselkedik! Nem gondolod, Jaq, hogy élvezi az utazást Ey'Lindi karjában? Azt hiszem, Ey'Lindi csak azért cipeli, hogy legyen, aki beszél helyette, ha igazolnia kellene magát!

- A féltékenység, Vitalij, a romantika velejárója...

A smaragd lakosztály ajtaja kitárult, és az Ey'Lindi-szörny száguldott be rajta. Lerakta Zhordot. A zömik megigazította a zubbonyát, leveregette róla a koszt, megfésülte az ujjával gyömbérszín szakállát, és megpöckölte a lófarkát, mintha légy szállt volna rá. Egy pillanatig urasan mosolygott Ey'Lindire, aztán meggondolta magát.

- Huh, huh, jó kis rajcsúr volt.

- Figyeltük - mondta Gugol. - Virtuóz bemutató volt, kedvesem! - És kecsesen meghajolt az orgyilkos felé.

- Megmondtam, hogy ne produkáld magad - emlékeztette Jaq Ey'Lindit. - Most Obispal tudja, hogy más birodalmi ügynökök is vannak ezen a világon, akiket nem ismer. Másrészt viszont életben maradt, ami talán nyugtatólag hat az önbizalmára.

Ey'Lindi közelebb jött, és letérdelt Jaq elé. Bocsánatot akar kérni? Nem, csak a génorzó álcáját mutatja be neki tanulmányozásra.

Az inkvizítor kinyújtotta a kezét, és megcirógatta kitines, szilaj arcát. Gugol izgatottan füttyentett. Jaq le volt nyűgözve, hiába próbálta elnyomni magában az érzést. Megérintheti - megsimogathatja - Ey'Lindit ebben a gyilkos, idegen álöltözetben, mintha az orgyilkos ártalmatlan kiscica volna, ő pedig fel lenne mentve a kötelesség és a józan ész mindennapos, kicsinyes megkötései alól. Ebben az alakban Ey'Lindi talán veszedelmesebb, mint bármikor; és mégis, éppen ezért visszafogja magát, elnyomja a reflexeit, nem megy át azonnal támadásba.

Megvizsgálta a kitinpáncélt, a szívós, ruganyos lábakat; közben tudta, hogy intim módon vizsgálgatja Ey'Lindit, ugyanakkor pedig mégsem. Alig volt tudatában a többieknek. Ey'Lindi zavaros, sziszegő hangokat adott ki.

- Ennie kell, főnök - mondta Zhord. Hogy legyen energiája, mielőtt visszaváltozna.

- Te megérted őt? - kérdezte Gugol hitetlenkedve.

- Hogy megértem-e? Megértem-e? Huh! Ugyan ki láthat egy ilyen nőszemély lelkébe? Ostoba zajokat csap a szájával, én meg igyekszem értelmezni. Elvégre - vigyorgott Zhord ravaszkásan - én kissé tovább élveztem a társaságát, mint ti ketten. Most, nemrég.

- Rendeljek valami különlegeset a szobapincérnél? - érdeklődött Gugol hűvösen. Mondjuk egy egészben kisütött, igazi birkát?

Feltéve persze, hogy a séfek meg a kukták még életben vannak, nem szöktek el, és nem kénytelenek látástól vakulásig szintetikus ételt kotyvasztani annak a rengeteg menekültnek. A hölgyünk bankettet óhajt. Vagy ez túl hivalkodó lenne? Nemkívánatos figyelmet keltenénk vele?

- Nagyon jól tudod - mondta Jaq -, hogy kiszolgálhatja magát a mi készletünkből is.

Amit Ey'Lindi már meg is tett, farkasétvággyal tömve magába a halat, húst és szárnyast a sztázisdobozokból, amiket Jaq hajójáról hoztak a szállodába, a Tormentum Malorumról, mely sztálindrómi látogatásuk idejére a Zafiras nevet viselte. Bármilyen gazdag bolygó is volt Sztálindróm, igazi élelemhez nem szükségképpen lehetett hozzájutni egy bolyvilágon, még a Birodalmi Hotelékben sem, különösen háborús időkben.

Jaq figyelmét nem kerülte el, milyen lehangoltan nézi Zhord, hogyan tűnnek el az általa bizonyára finomabbnál finomabbnak ítélt ínyencfalatok a válogatás nélkül habzsoló szörnyeteg pofájában.

Élvezte vajon Ey'Lindi az egzotikus borjúhús ízét, a füstölt naphal-filét, a lédús grox vesepecsenyét? Vagy arra képezték ki, arra kondicionálták a szervezetét, hogy bármiféle rendelkezésre álló táplálékon el tudjon élni, algán, csótányokon, patkányon, kit érdekel? Érzékeli vajon a különbséget?

Zhord érzékelte volna.

Ami persze nem volt egészen meglepő.

A zömikek zord bányavilágok barlangjaiban és zsúfolt, szűkre vájt összekötő varrataiban fejlődtek ki az emberi fajból. Ezeken a bolygókon semmi nem volt, csak ásványok. A zömikek tömzsik, szívósak és magabízók lettek. A genetikai különfejlődés évezredei során, mikor a hiperűrviharok elvágták világaikat a galaxis többi részétől, rákényszerültek, hogy saját maguk állítsák elő az élelmüket meg a levegőjüket. Megismerték az éhínséget és még mindig nem felejtették el azokat a nehéz időket. A zömikek viszontagságos körülmények között érezték igazán elemükben magukat. Gyakran részesítették előnyben a zordabb világokat a kényelmesebbekkel szemben.

De enni szerettek, méghozzá kiadósán, ha megtehették.

Mesterséges hidroponikus kertjeik híresek voltak tápláló terményeikről; és miután újra felvették a kapcsolatot a Birodalommal, ásványvagyonuk jókora hányadát egzotikus élelmiszerek importálására költötték. Mindennapos étrendjük ugyan hidroponikusan termelt zöldségfélékből állt, ezeket azonban a legváltozatosabb fűszerekkel és mártásokkal ízesítették; ez sokkal csábítóbb volt az újrahasznosított szintetikus élelemnél, amivel a többi zsúfolt világ lakossága túlnyomórészt kénytelen volt beérni. Ha a legcsekélyebb lehetőségük nyílt rá, a zömikek étvágya - Zhord után ítélve - a legkifinomultabb ínyencekével vetekedett.

 Ó igen, Jaq látta az éhes csillogást a zömik szemében. Nem irigy mohóság volt az.

A maga nyers, keresetlen módján Zhord udvarias volt, sőt egyenesen lovagias. A kis ember tisztában volt vele, hogy először az orgyilkosnak kell ennie, hiszen szörnyen kimerítette magát. Csakhogy neki is meg-megkordult a gyomra; és becsülni tudta a jó konyhát.

- Te is egyél valamit, Zhord! - szólította fel Jaq. - Eredj; ez úgyszólván parancs.

A kis ember hálásan kiválasztotta magának a sztázisdobozokból egy nagyra nőtt futómadár füstölt alsócombját. Ínyenc módjára bólintott.

A Tormentum Malorum fedélzetén rengeteg ilyen ínycsiklandozó csemege volt még felhalmozva. Az inkvizítorok azt rekvirálnak maguknak, amit akarnak; és Jaq bőséges készletekkel szerelte föl a hajóját. Mert Jaq távolról sem tett egyenlőségjelet a spártai szigor és a spártai étrend közé. Ez hamis, álszent puritanizmus lett volna, ugyanaz, ami az ő ifjú éveit is megmérgezte.

Persze ettől még lehetett szimpatizálni azoknak a vezeklőknek az érzelmeivel, akik minden földi gyönyört megtagadtak maguktól, mert a Császár, az emberiség megváltója az összes világi örömből ki van rekesztve, évezredek óta kuporog roppant trónprotézisébe zárva...

Noha Jaq, független kereskedőnek álcázva magát, úgy tett, mintha ágyast tartana, az igazság az volt, hogy harmincöt életéve során csupán egyetlen nővel hált együtt. Jóformán kísérleti alapon, hogy legalább megismerkedjen a szex kéjes görcseivel.

Azok, akik engednek a szenvedélynek, elvesztik az önuralmukat.

Jaq hasonlóképpen megvonta a határt a bornál is, ami elködösítheti az ember érzékszerveit, és fölösleges veszélybe sodorhatja. Így hát az, hogy válogatott ínyencfalatokkal zsúfolta tele a hajó élelmiszerraktárát, az ő szemében ugyancsak messze esett az elpuhultságtól. Inkább a kenetteljes, mazochista önsanyargatást utasította el vele, ami beszűkítheti a perspektíváit.

Gugol, Zhorddal ellentétben, szinte észre sem vette, mit eszik. Hogy lehet egy állítólagos költő ennyire tekintet nélkül az ízekre? Ó, talán aki túl sokat fürkészte a hiperűr mélyét, az valami éteribb síkon létezik... kivéve persze, ha Ey'Lindi a közelben van.

Zhord azonban egyetlen harapás után lerakta a füstölt combot.

- Valami baj van? - kérdezte a navigátor.

- Arra az összetiport tömegre gondolok, a romba dőlt utcákra. Milliók haltak szörnyet, én meg itt tömöm a fejem. Miért nem eresztett valaki kábítógázt azokra a pánikba esett menekülőkre?

- Áldozatok voltak a tisztaság oltárán. - mormolta Jaq.

- Inkább egyszerűen áldozatok, minden cifrázás nélkül, egy fenemód véres oltáron, ha megbocsátasz. Huh!

- Valóban így gondolod? - tűnődött Jaq. Ennyi sok hulla; és aztán még egy-kettő, porcukornak a halál zabkásájára.

Zhord bűntudatos képpel felragadta a combot, és beleharapott. Ey'Lindi végre úgy tűnt, teleette magát.

Jaq felhagyott a mélázással, és eltöprengett rajta, engedi-e Ey'Lindi, hogy végignézze a visszaváltozását, amint a szörnyeteg szétolvad, s átalakul egy tökéletes, hibátlan női testté. Ám Zhord kérdő tekintettel bökött az állával Ey'Lindi hálószobája felé, az orgyilkos pedig bólintott lószerű fejével. Zhord félrelökte a madárcsontot, fölkapta Ey'Lindi selyemruháját, stóláját és tűsarkú cipőjét a padlóról, ahol a távozása óta hevertek, és megindult a hálószoba ajtaja felé. A szörnyeteg követte.

- Én mondom...! - tiltakozott Gugol. Zhord sarkon fordult, és rámeredt.

- És mit mondasz, huh?

A navigátor könyörgő pillantást vetett Jaqra.

Jaq a saját indítékain tűnődött, miért akar tanúja lenni, ahogy az ál-génorzó visszaalakul nővé. Bosszantó, kétértelmű indítékok voltak. Egy inkvizítor nem lehet bizonytalan. A finomságokra és a paradoxonokra persze fel kell készülnie, de csak úgy, ha közben következetes marad. Bölcsebb lesz, ha kerüli a kísértést. Intett Zhordnak, hogy menjen csak tovább.

Mikor a hálószobaajtó becsukódott, Gugol durcás képet vágott, és nagy érdeklődéssel tanulmányozni kezdte az egyik körmét.

Jaq a kémlegyeire összpontosított.

A pusztítás a vége felé járt. Obispal diadalittasan fejezte be a hadjáratot. Hamarosan már csak a romok, a halál és a megnyomorított lelkek maradnak.

Jaq egyelőre kikapcsolta a képernyőt, és lazított, bár volt valami, ami továbbra sem hagyta nyugodni.

Mikor Ey'Lindi kilépett a hálószobából, ismét selyemmel és drágakövekkel ékesen, mint Jaq ágyasa, az arca a kifejezéstelen fensőbbségtudat tanulmányképe lehetett volna; bár amikor Zhord kissé kábán kibotorkált utána, a szemében egy futó pillanatra megcsillant a kajánság szikrája.

- Imádkozzunk - mondta Jaq. - Adjunk hálát Istencsászárunknak, aki őrködik felettünk, amiért megtisztult végre ez a bolygó, és eltávozott tőle az űrszülte gonosz...

Miközben az ismerős szavakat idézte, Jaq azon törte a fejét, voltaképpen miért is kapta az utasítást, hogy tartózkodjon Sztálindrómon, míg megtisztítják. A páholya alpriorja, Baal Firenze jelölte ki őt erre a küldetésre, bizonyára valamelyik Titkos Nagymester parancsára.

- Ügyelj rá, hogy semmi tisztátalan ne maradjon! - mondta Baal Firenze.

Jaqot az ejtette gondolkodóba, hogy a génorzók oly véresen elfojtott lázadása természetes veszedelem volt. A génorzók nem voltak a Káosz ivadékai. Az indítékaik viszonylag egyszerűek voltak: szaporodni, megvédeni magukat a külső fenyegetéstől, és csontossá merevíteni a társadalmi rendet - lehetőleg a saját ellenőrzésük alatt -, hogy mindig elegendő emberi gazdaállat álljon a rendelkezésükre.

Csakhogy Jaq az Ordo Malleus tagja volt, képzett démonvadász. Az ő rendje elsősorban a Káosznak a hiperűrben lapuló erőivel foglalkozott, melyek megszánhatják a mentális képességekkel rendelkező, sebezhető egyéneket, és az iszonyat eszközévé torzíthatják őket.

Sztálindrómon egyáltalán nem ez volt a helyzet. Miért kell akkor biztosítania egy nem-pszichikai Jellegű bevetést?

- Végy oltalmadba minket Khorne és Slaanesh, Nurgle és Tzeentch gaz fondorlatával szemben...

Ezeket a szavakat halkan mondta ki, csak önmagának. Egy közönséges zömik, egy navigátor, de még egy orgyilkos sem hallhatja a Káosz őshatalmainak tiltott nevét.

A társai továbbra is lehajtva tartották a fejüket. A nevek legfeljebb ismeretlen, rituális szövegrészeknek tűnhettek nekik.

Vagy, gondolta komoran, valami hátborzongatóan ősi költeménynek.

- És védj meg minket azoktól, akik emberi örökségünk eltorzítására törnek - folytatta.

Miért éppen Sztálindróm, miért?

Igaz, a rendje az inkvizíció egészének titkos felügyeleti szerve is volt. Elképzelhető, hogy Harq Obispal őrjöngő - bár sikeres - túlzásaiban egyesek a megszállottság jelét látják, a hiperűr démoni hatalmainak a nyomát? Aligha, gondolta Jaq. És tehetetlennek sem lehet Obispalt tekinteni, annak ellenére, hogy az utolsó pillanatban, mikor vakon csapdába rohant a boltív alatt, megingott kissé az ítélőképessége.

A cinikus lélek persze azt is állíthatná, hogy voltaképpen Obispal fellépése váltotta ki a lázadást, így hát őt terheli a felelősség az egész rombolásért, ártatlan kívülállók millióinak a haláláért. De hagyhatták volna békén tovább tenyészni és undokul tekergőzni ezt a viperafészket? Nyilvánvalóan nem. Ámbár Obispal körültekintőbb sebészi stratégiát is alkalmazhatott volna; nem feltétlenül kell az egész testet darabokra szabdalni, hogy megtaláljuk és eltávolítsuk a fertőzött szervet...

A zömik megjegyzése az áldozatról még a véres oltárról aggasztotta Jaqot. Milliók halálsikolya hívó szóként szólhat a Káoszhoz; része lehet valami hatalmas idézésnek.

- És védj meg minket önmagunktól - tette hozzá. Jaq, amivel végre magára vont egy kíváncsi pillantást: Zhordét.

Most már Jaq is rettentő éhes volt.

Alapos megfontolással vacsorázott, szarvasgombával töltött bárányembriót választva magának a sztázisdobozból; és dicsbogyó-levet kortyolt hozzá.